Bodor Emese: Szegény incel gyermekeink
Mit kezd a jobboldali reményipar a magányos férfiakkal, és miért beszélünk sokkal kevesebbet a magányos nőkről? A témát vizsgáló szociológusok javarészt egyetértenek abban, hogy míg a magányos férfiak frusztrációjából származó agresszív gondolatok inkább kifelé, a magányos nőké jellemzően befelé irányulnak, azaz nem érintik a szimbolikus és szó szerinti köztereket. A kvázi-egyezményes felfogás szerint a nők magánya nem jelent fenyegetést, legfeljebb önmagukra. Ami annyit tesz, hogy az ő szorongásuk nem hoz elég piaci hasznot, így nem tartozik a reményipar célcsoportjába.
David Szalay Test című regényében – amely 2025-ben elnyerte a Booker-díjat, magyarul pedig idén jelent meg Barabás András fordításában a Libri Kiadónál – nagyjából ötszázszor hangzik el a „mindegy” szó. A könyv főszereplője, István a félperifériáról passzív sodródással jut el a brit felső tízezerig, az életútját elsődlegesen alakító tényező pedig a szex. Hiába okéz le verbálisan szinte mindent, ami történik vele, a nőkhöz való viszonya egy súlyos kamaszkori trauma miatt nyomasztó és disszociatív, a regény így inkább egy férfi elmagányosodásáról és az ehhez kapcsolódó kilátástalanságról szól, mint a testiségről.
Szalay díjazása körül élénk diskurzus támadt az angolszász sajtóban: többen, köztük maga a szerző is, provokatívnak, sőt csúnya tükörfordítással irodalmiatlannak találták a választott témát, mások pedig azt pedzegették, hogy a könyv fordulópontot jelenthet a maszkulinitás úgynevezett krízisének láthatóvá tételében. Ez utóbbiról olyan, Közép-Kelet-Európában elég furcsán visszhangzó mondatok is napvilágot láttak, mint hogy a férfi regényíró az irodalom leginkább divatjamúlt lénye, illetve hogy a Sally Rooney és társai által képviselt fiatal női szerzők új faja olyan helyzetet teremtett, ahol a pályakezdő férfiak történeteire nem irányul elég figyelem.
Hogy kvantitatívan mennyi olvasói érdeklődés lenne elég, azt most nem firtatnánk, de lássuk be: a férfiúi magány és szégyenérzet ábrázolása igen népszerű. Az idei év talán legnagyobb horrorszenzációja, a Megszállottság természetfeletti csomagolásban tárja elénk azt a szituációt, amikor egy társra vágyó ember beleegyezés hiányában is jogot formál a másik testére és odaadására, a Kamaszok című tavalyi sorozat pedig az online visszhangkamrák erőszakra buzdító befolyását vizsgálja a szexualitásukban és vonzerejükben természetes módon bizonytalan, így könnyen radikalizálható serdülő fiúkra.
A magányos, tehát általában véve az emberi gyengédségtől – de kiváltképp az elérhetetlennek ítélt női testtel azonosított gondoskodástól és intimitástól – elzárt férfiak és fiúk toposza nem véletlenül kulturális vándormotívum: a kényszercölibátus, azaz az involuntary celibacy tapasztalatának megfogalmazására széles csoportnak van kereslete, ezzel párhuzamosan pedig az őket kiszolgáló és kizsákmányoló piac is kiépült; lásd a legismertebb példát, Andrew Tate-et, aki havi száz dollárért kínál kétes életvezetési tanácsokat férfi előfizetőinek.
Hogyan alakult ki az a világnézet, amely az intimitást és a párkapcsolatokat is versenyként, piacként és megszerezhető jogosultságként láttatja? Miért nem egyszerűen a szex hiányáról szól az incellét, hanem a kizártság, a mellőzöttség és az emberi kapcsolatokból való kiszorulás élményéről? Hogyan alakítják a magányról szóló közbeszédet azok a politikai és piaci szereplők, amelyek éppen a magányból profitálnak?
