Boszniai vágyak és lehetőségek – Viszonválasz Bukovics Martinnak
Egyetértek Bukovics Martinnal abban, hogy maradjunk realisták – még ha a szarajevói vagy tuzlai kávézókban megengedett is a közös államiságról szóló álmodozás, és parafrazálva az ismert viccet: igény is lenne rá, ha az alkotmányos berendezkedés engedné. A valódi realizmus azonban ma az, hogy Bosznia-Hercegovinának egyben kell maradnia – erre kötelezi a daytoni szerződés, és ez Európa érdeke is, mert a széthullással a jelenlegi instabil balkáni helyzet is újra lángokba borulhatna, hiszen etnikai ellentétek más országokban is vannak. Ha pedig együtt kell maradniuk, akkor a közös államiságot kell erősíteni – nem az etnikai identitások kárára, hanem azok kereteként.
A magyar sajtót rendszeresen – és sokszor nem is alaptalanul – éri az a vád, hogy keveset figyel a külföldre, különösen a közeli külföldre. Most azonban, az október eleji bosznia-hercegovinai választások kapcsán a 24.hu még vitát is lehetővé tett a Magyarországtól nem is oly messzi országról. Bukovics Martin, aki a Gemišt alapítójaként amúgy is igen jól ismeri a térséget, válaszolt nemrég megjelent cikkemre, amelyben a bosznia-hercegovinai etnikai megosztottságot, és különösen ebben nemcsak Belgrád, de Zágráb szerepét is kifogásoltam. Ezzel pedig szokásos vitáink terepe a Gemištről átkerülhetett a 24.hu-ra.
Bukovics Martin érve röviden: az etnikai megosztottság nem (csak) az 1995-ös daytoni békeszerződéssel megteremtett állami struktúra, az etnikai elv minden szinten kötelező alkalmazásának eredménye – de ez lenne a szavazók akarata is. Éppen ezért az etnikai megosztottságot nem meghaladni kellene, hanem azt elfogadva a közös államot egy minimális keretre szűkíteni, ami különösen az európai integrációt segíthetné – de minden másban az ország és lakossága fogadja el, hogy etnikailag megosztott. Ennek jegyében a horvát követeléseket ne zavarként – amint tettem –, hanem szükséges módosításként értékeljük.
Tény, hogy az október 4-i választások eredményei nem az összállami identitást igazolták vissza. A háromtagú államelnökségbe továbbra is szerb nacionalista politikus került – ennek nem is lett volna alternatívája, mert gyakorlatilag minden szerb párt valamilyen mértékben nacionalista –, sőt, ezúttal a horvátoknak fenntartott helyet sem az összállami identitást hangsúlyozó jelölt, hanem a zágrábi kormánypárttal szövetséges HDZ BiH fiatal politikusa, Darijana Filipović szerezte meg. Egyedül a bosnyák társállamfő maradt az összállami identitás hívei közül – de vele szemben a horvát és a szerb társállamfők össze tudnak majd fogni. Hasonló a helyzet a két entitásban, a Föderációban és a Republika Srpskában, valamint a Föderáción belül számos kantonban: az etnonacionalista pártok majdnem mindenütt megerősödtek, a közös identitást hangsúlyozók pedig visszaszorultak.
Mindezt lehet annak jeleként értékelni, hogy semmiféle igény nincs közös identitásra – sőt, akár közös államra sem, essen hát szét Bosznia-Hercegovina az etnikai többségek mentén. Mindazonáltal ez a kép túl leegyszerűsítő. Egyrészről a jelenlegi állami berendezkedés – különösen az etnikailag felosztott államelnökség, ahol még csak jelölt sem lehet valaki, aki nem vallja magát bosnyáknak, horvátnak vagy szerbnek – nem természeti szükségszerűség, hanem a daytoni békeszerződés következménye, amely békét ugyan teremtett, de működő államot nem. Másrészről az etnikai pártok mögötti erős támogatottság nem pusztán annak jele, hogy ne lenne, ne lehetne közös identitás is – az etnikai pártok ugyanis a nacionalizmust, amint első cikkemben írtam is, fedősztoriként használják, valójában helyi szinten kliensrendszert építve ki, amelyben mindenki tőlük függ. A belpolitika etnogettósodása – és az etnogettókban a gazdasági függésrendszerek kialakulása – strukturális probléma, nem választói igény.
