Turi Tímea: Ki dönti el, miről beszélünk?
A mai napig nem tudom eldönteni, melyik korosztálynak volt jobb: az enyémnek, amely a kilencvenes években kamaszként sokkal kevésbé került mentálisan a szomszédban zajló délszláv háború hatása alá, vagy a most kamaszoknak, akiknek az orosz-ukrán háború állandó szorongás tárgya lehet – hiszen a híreknek soha nincs se kezdete, se vége, ha ők nem is pörgetik a híreket, körülöttük a felnőttek, a világ filterei, igen.
Az egyik legélesebb alkalom, amikor konfrontálódtam az emberi társadalommal, több mint tíz éve történt. Kis lépés az emberiségnek, nagy lépés nekem. A fiam még óvodás volt, és az óvodai ballagásra készült a szülői munkaközösség levelezőlistája.
A gyerekek negyedének volt valamilyen ételérzékenysége, amikor felvetődött: mi lenne, ha kivételesen nem a diétás gyerekek szülei készülnének saját mentősüteményekkel, hanem az egész csoport tortája lenne mindenmentes? Összecsaptak az indulatok, mindenkiből felszakadtak az érzelmek, én pedig Bagarja, a béke barátjaként csitítottam a táborokat.
Mindenki úgy érezte, őt védtem meg a másik ellen – ez nagyon hízelgő volt a diplomáciai készségeimnek, de megegyezés, az persze nem lett.
A 2010-es évek derekán nem gondoltam, hogy egy ilyen vitának lenne bármilyen politikai vetülete, hogy azért beszélünk el egymás mellett, mert mindenhol máshol is ez van.
Ahogy az 1980-as években sem gondoltam volna, hogy a Kádár-korszaknak van köze ahhoz, hogy az óvodában, ha rosszak voltunk, vissza kellett önteni a félig megevett karalábéfőzeléket a közösbe, aztán onnan kiszedni újra.
De én mégis már felnőttként ezen a szülői munkaközösség-levelezésen tanultam meg: vitáink legtöbbje egész egyszerűen azért robban ki, és azért nem jut nyugvópontra, mert nem ugyanarról beszélünk.
Olyan sok közös dolog van, amit meg kellene beszélnünk – és nincs rá közös nyelvünk. Sem a különböző társadalmi csoportoknak, sem a különböző generációknak.
Én például egészen biztosan azóta öregedtem meg, amióta a nálam fiatalabbak elkezdték használni a megélés szót. Amíg ugyanis a most hatvanasoknak véleményük volt, nekünk, negyveneseknek, tapasztalataink, a huszonéveseknek egész egyszerűen a megélések maradtak.
És ez nem csak szóhasználat kérdése: a vélemények még ütközhettek, a tapasztalatok megoszthatóak voltak, de a megéléssel, azzal nem lehet vitatkozni. Aki elmeséli, mi az ő megélése, azt meg lehet, sőt kell hallgatni, validálni lehet, sőt kell az érzéseit, és tiszteletben tartani a biztonságos terét.
