Dráma vagy valóság: a férfimegfázás tudománya
A „man flu”, azaz a férfimegfázás korábban leginkább gúnyolódás tárgya volt, mára azonban a jelenség tudományos háttere is egyre inkább körvonalazódik. A kifejezés annyira elterjedt, hogy bekerült az oxfordi és a cambridge-i szótárba is: előbbi úgy határozza meg, mint egy megfázást vagy hasonló enyhe betegséget, amelyet olyan férfi tapasztal, akiről úgy tartják, eltúlozza a tünetek súlyosságát.
Mivel a világ népességének mintegy fele férfi, a vírusos légúti tünetek eltúlzottnak minősítése komoly következményekkel járhat a férfiakra nézve, beleértve akár az elégtelen egészségügyi ellátást is. Éppen ezért Kyle Sue kanadai orvosprofesszor 2017-ben a British Medical Journalban összefoglalta az addigi kutatásokat, miután rendre azzal vádolták, hogy túllihegi a dolgokat.
Az áttekintés kiemelte, hogy az egereket régóta elfogadják az emberi fiziológia megfelelő modelljeként, és számos tanulmány kimutatta, hogy a nőstény egerek immunválasza erősebb, mint a hímeké. Ez vezetett ahhoz a hipotézishez, hogy a hormonok kiemelt szerepet játszanak az influenza kimenetelében. Az egérkísérletek és az emberi vizsgálatok egyaránt arra utalnak, hogy a férfiszervezet valóban másképp – sok esetben hevesebb tünetekkel, de gyengébb védekezéssel – reagál a légúti vírusokra.
A magyarázat szerint a legtöbb immunsejt rendelkezik tesztoszteron- és ösztrogénreceptorral is, vagyis a hormonszint közvetlenül befolyásolja, mennyire aktívan küzd a szervezet egy fertőzéssel. A tesztoszteron gyulladáscsökkentő, immunszuppresszív hatású, míg az ösztrogén erősíti a gyulladásos választ és az antitesttermelést. Egy 2013-as Stanford-kutatás kimutatta, hogy a legmagasabb tesztoszteronszintű férfiak antitestválasza volt a leggyengébb az influenza elleni oltásra. Sejtkísérletekben pedig az orrnyálkahártyából vett, alacsonyabb ösztrogénszintű – jellemzően férfi – sejtekben gyorsabban szaporodott el az influenzavírus.
A hormonok mellett genetikai tényező is közrejátszhat: az immunválaszért felelős gének egy része az X-kromoszómán található, amelyből a nőknek kettő van. Ezáltal a női szervezet immunológiai arzenálja eleve stabilabb és rugalmasabb a fertőzésekkel szemben. Az evolúciós biológia szerint a különbség nem véletlen, hanem alkalmazkodás: a nőknél a hatékony immunválasz és a hosszú, egészséges élet az utódnevelés szempontjából volt előnyös, míg a hímeknél inkább a szaporodási versenyben való helytállás számított, ami magasabb tesztoszteronszinttel járt együtt.
A cambridge-i egyetemen dolgozó Olivier Restif és kollégái szerint ez magyarázhatja, miért maradt fenn evolúciósan a gyengébb férfiimmunválasz, annak ellenére, hogy rövidebb élettartammal jár. „Egy bizonyos kitettségi szint felett a férfiak gyors felépülésének előnye csökken az állandó újrafertőződés miatt… ez alacsonyabb ellenálló képességet eredményez a férfiaknál” – magyarázta Restif.
Ha a hormonális és genetikai különbségek valóban erősebb gyulladásos választ okoznak a férfiaknál, az megmagyarázhatja a tünetek intenzitását. Azt azonban, hogy valaki ágyban marad-e miatta vagy bemegy dolgozni, már társadalmi normák, nemi szerepelvárások és tanult viselkedésminták is alakítják. A férfinátha tehát valószínűleg nemcsak mítosz és nem is tiszta biológiai tény, hanem a kettő találkozási pontja: valós élettani különbség egy jól ismert kulturális narratívával fűszerezve.
