Egy centis résen kommunikáltak a külvilággal a 69 napra föld alatt rekedt bányászok
2010 augusztusában 33 bányász rekedt a chilei San José bánya mélyén 69 napra. Tizenhét napig azt sem tudták, keresi-e őket valaki, ez idő alatt pedig minimális élelmen osztoztak, és saját munkarendet alakítottak ki. A National Geographic Chilei bányakatasztrófa: Versenyfutás az idővel című dokumentumsorozata a mentés történetét eddig nem látott felvételekkel és a résztvevők visszaemlékezéseivel idézi fel. A szeptember 26-án debütáló sorozat alapjául szolgáló történet hátterében több olyan részlet húzódik, amely kevésbé került be a köztudatba.
Két kanál tonhal két napra
A beomlást követően a bányászok a rendelkezésükre álló vésztartalékot rendkívül szigorúan osztották be a kritikus első 17 napban: fejenként nagyjából két kiskanál tonhalat, kevés tejet és egy kekszet fogyasztottak 48 óránként. A mentést követően sem ehettek egyből, amit szerettek volna, a hirtelen kalóriabevitel ugyanis önmagában is veszélyes lehet. A NASA szakemberei többek között az úgynevezett refeeding szindróma kockázatára hívták fel a figyelmet, ezért a bányászok táplálását fokozatosan állították helyre.
Megtartották a napi rutint
A bezártság egyik kevésbé látványos veszélye az időérzék és a napi ritmus elvesztése volt, a bányászok ezért saját nappalokat és éjszakákat alakítottak ki. Kezdetben a lenti járművek fényszóróit használták, később Edison Peña villanyszerelő lámpákat kötött rendszerbe. A világítást reggel bekapcsolták, majd estére le, hogy a szervezetük számára is érzékelhető maradjon a nappalok és éjszakák váltakozása. Luis Urzúa műszakvezető eközben a rendelkezésre álló föld alatti területet is felosztotta: külön alvó-, munka- és higiénés zónákat jelöltek ki, és műszakokat szerveztek. A bányászok feladatokat kaptak: takarítottak, elkülönítették a hulladékot, vagyis amennyire lehetett, egy működő közösség szabályai szerint éltek tovább.
„Galambokkal” kommunikáltak a külvilággal
Miután létrejött az első kapcsolat, a felszínt és a bányászokat egy mindössze egynéhány centiméter széles furat kötötte össze, ezen közlekedtek azok a hosszúkás fémhengerek, amelyeket palomáknak, vagyis „galamboknak” neveztek el. Ezeken keresztül jutott le hozzájuk az élelem, a víz, a gyógyszer, a ruházat és a családtagok levelei is. Egy-egy küldemény útja a felszíntől a bányászokig több mint egy órát is igénybe vehetett. A rendszer így nemcsak fizikai értelemben tartotta életben a férfiakat: a külvilággal és családjukkal fenntartott kapcsolat pszichológiai szempontból is kulcsfontosságúvá vált. A legnehezebb feladat azonban hátra volt: valahogyan ki kellett hozni őket. Ehhez egy olyan mentőjáratot fúrtak, amelyen keresztül egyetlen ember éppen elfért, így a bányászoknak fizikailag is készülniük kellett a kijutásra. A mentés előtti időszakban edzésprogramot végeztek, étrendjüket pedig úgy szabályozták, hogy megfelelő fizikai állapotban legyenek a felszínre vezető úthoz.
A kapszulának saját menekülőajtaja is volt
A Fénix mentőkapszula mindössze körülbelül 54 centiméter átmérőjű volt. A bányászok egyesével, álló helyzetben tették meg benne a felszínig vezető utat. Azonban a szerkezet jóval összetettebb volt egy egyszerű acélhengernél. Külső görgők csökkentették a súrlódást az akna falával, a kapszulában oxigénellátás, kommunikációs rendszer és a bányászok életfunkcióit figyelő eszközök is helyet kaptak. A mérnökök még arra az eshetőségre is felkészültek, ha a kapszula út közben beszorulna. Ezért az alján menekülőnyílást alakítottak ki, amelyen keresztül szükség esetén vissza lehetett volna ereszkedni a bánya mélyére. Érdekesség, hogy több ilyen Fénix készült, részben azért, hogy a felszínen is meg lehessen vizsgálni az esetlegesen jelentkező problémákat, ugyanazt a gondolkodást követve, amely az űrprogramokban is alapvető biztonsági elv.
A legutolsó ember a műszakvezető volt
A mentés sorrendjét sem bízták a véletlenre, a bányászokat fizikai állapotuk alapján csoportosították. A 33. és egyben utolsó bányász Luis Urzúa műszakvezető volt, aki a balesetet követő első óráktól kezdve meghatározó szerepet játszott a föld alatti élet megszervezésében.
