„Én nem leszek olyan, mint anyám” – miért veszünk át mégis mintákat a szüleinktől?
A szüleinktől tanult minták felnőttként is hatnak a viselkedésünkre és a kapcsolatainkra. A húszas éveinkben sokan kikerülünk a megszokott családi környezetből: új lakásba, másik városba, esetleg ismeretlen országba költözünk, vagy elkezdjük az egyetemet. Ilyenkor gyorsan kell felnőnünk, és meglepő lenne, ha éppen a legközelebbről ismert mintákhoz nem nyúlnánk vissza.
A hanglejtésünktől kezdve egészen addig, ahogyan vita közben reagálunk, sok mindenben felismerhetjük magunkban a szüleink jellemvonásait – akkor is, ha bizonyos szokásaikat, reakcióikat egyáltalán nem szeretnénk továbbvinni. Felmerül a kérdés: hogyan dönthetjük el, mit akarunk megőrizni abból, amit tőlük hozunk, és mit szeretnénk másképp csinálni? Egyáltalán mennyi választásunk van ebben?
Kollár Balázs pszichológus szerint mindannyian rendelkezünk sajátos temperamentummal, számos dolgot viszont megfigyeléses tanulás útján sajátítunk el. Példája szerint ha egy gyerek leejt egy vázát, nem feltétlenül kezd azonnal sírni: először a szülőre néz, és megfigyeli az ő reakcióit. Ha a szülő megijed vagy kiakad, a gyerek is könnyen megijedhet. A tudatos szülőségbe az is beletartozik, hogy a szülő megtanulja szabályozni a saját érzelmi reakcióit – a szabályozás pedig nem egyenlő az elfojtással.
A téma többek között arra keresi a választ, miért ismételjük felnőttként is a szüleinktől tanult viselkedési mintákat, még akkor is, ha tudatosan el akarjuk kerülni őket; hogyan hatnak a gyerekkori tapasztalatok a kapcsolatainkra, a kommunikációnkra és a konfliktuskezelésünkre; hogyan ismerhetjük fel és változtathatjuk meg az otthonról hozott sémáinkat; valamint mit kezdhetünk azokkal a tulajdonságokkal, amelyeket nem akarunk elhagyni.
