Balavány György: Orbán Viktor börtönbe fog menni
Balavány György véleménycikkében azt állítja, hogy Orbán Viktornak börtönbe kell kerülnie, és szerinte ez nem forradalom, hanem népünnepély lesz. A szerző szerint az orbáni kleptokrácia által okozott anyagi veszteség valószínűleg nagyobb, mint Magyarország teljes 2027-es költségvetése, és úgy véli, ha nem kerül mielőbb lakat alá, aki tizenhat éven át tett tönkre egy országot, akkor ez minden, csak nem jogállam.
Balavány két felvetést említ, amelyektől „konkrétan kiég az agya”: egyrészt azt, hogy elérhet-e hozzá az elszámoltatás, másrészt azt, hogy mi lehet a politikai jövője. Leszögezi: Orbánig nemcsak elérhet, hanem el is kell érni az elszámoltatásnak, méghozzá rövidesen, politikai jövője pedig ebből következően nincs. Szerinte az érintett az elmúlt tizenhat év alatt megírta a saját jövőjét, és évtizedekig fogja enni a rabok keserű kenyerét. A szerző azt írja, az előzményekből és a jelenlegi helyzetből kiindulva nem lát más ésszerű opciót.
A cikk további részében Balavány azt ígéri, kifejti, miért tartja lehetetlennek, hogy Orbán szabadlábon maradjon, mi következik abból, ha végre a csuklójára kerül a bilincs, lehet-e teljesen független az igazságszolgáltatás a politikától és a társadalmi többség igazságérzetétől – szerinte nem –, és miért tartja badarságnak Orbán esetében az ártatlanság vélelmét.
A szerző kitér arra is, hogy az Orbán-probléma ismeretelméleti kérdés, és felveti, tudunk-e kétséget kizáró megállapításokat tenni a valóságról, vannak-e kikezdhetetlen tények, vagy csak szemben álló narratívákról beszélhetünk. Úgy fogalmaz: ha efféle radikális relativizmusban zümmögünk, akkor Osztie Zoltánnak ugyanúgy igaza van az elmúlt tizenhat év megítélésében, mint Ruff Bálintnak, sőt Hankó Balázst, Seszták Miklóst és Matolcsy Györgyöt azonnal ki kell szabadítani a tömlöcből, ahogy mindenkit, akit bármilyen kényszerintézkedés vagy büntetés nyomán bezártak.
Balavány szerint tetszetős ellenérv, hogy a politika szubjektív narratívák harca, míg az igazságszolgáltatás tények és bizonyítékok objektív mérlegelésén alapul, és elismeri, hogy van is benne valami. Azt viszont nem fogadja el, hogy politikai döntések ne nyugodhatnának tényeken: példaként hozza, hogy ha a statisztikák szerint a gyorshajtás életveszélyes, és emiatt bevezetik a sebességkorlátozást, az tényeken alapuló politikai döntés. Hozzáteszi: ilyenkor is van világnézeti elem a döntésben, hiszen aki az élet védelmében tiltja a gyorshajtást, az az emberi életet fontosabbnak tekinti, mint az autóvezetők korlátlan szabadságélményét, az államról pedig azt gondolja, hogy van joga szabályozni a polgárok mozgását a közutakon.
A szerző szerint ha nincsenek közös feltevéseink helyesről és helytelenről, akkor egyszerűen nincs miről beszélnünk egymással. Felveti, hogy lehet, efelé a totális konszenzushiány felé haladunk, és ha az beköszönt, gyorsabban okozza a civilizáció végét, mint a klímakrízis, de még nem tartunk itt, hiszen élünk. Állítása szerint azért élünk, mert vannak erkölcsi axiómáink: ölni, lopni, hazudni, csalni bűn; a közjóra törekedni, őszintén beszélni és szolidárisnak lenni erény. Hozzáfűzi, hogy vannak morális állítások, melyeket a tapasztalat igazol és ellenállnak minden dekonstrukciós kísérletnek, és ezeket is a tények körében kell kezelni – így kezeli őket az igazságszolgáltatás is. Szerinte messze nem igaz, hogy a jognak nincs dolga a társadalom értékrendjével: ezek vannak az egyik serpenyőben, a másikban pedig tények és bizonyítékok, a jogrendet pedig a kezdetektől a közösség elvei alakítják, így biztosítva az élet fennmaradását.
