Miért vállalunk nagyobb kockázatot, ha valaki fontosnak lát minket?
Egy új szerelem vagy egy erős baráti hatás könnyen átírhatja azt, amit addig jó ötletnek vagy éppen túl kockázatosnak gondoltunk. A kamaszok különösen érzékenyek arra, mit gondol róluk a másik, és ez olykor a döntéseikben is látványosan megjelenik.
Kívülről könnyű úgy ítélkezni egy döntés fölött, mintha az érintett átmenetileg egyszerűen elveszítené a józan eszét a szerelem vagy a kortársak hatására. A folyamat ennél azért összetettebb. Egy új kapcsolat vagy egy számunkra fontos társaság alapjaiban képes megváltoztatni, hogyan mérlegeljük ugyanannak a döntésnek a nyereségét és a veszteségét.
Ha egyedül döntünk, általában azt kérdezzük magunktól: mi történik, ha lebukunk? Már egyetlen másik ember jelenlétében is teljesen új szempontok társulhatnak ehhez. Mit gondol rólunk a másik, ha most nemet mondunk? Gyávának tart? Unalmasak leszünk a szemében? Lemaradunk valamiről? Csalódást okozunk neki? A kockázat tehát ugyanaz marad, a lehetséges jutalom viszont hirtelen nagyobbnak tűnhet.
Egy kamasznál ráadásul a társas elfogadás, a közös élmény és az, hogy valaki számára különleges legyen, különösen erős motiváció. Már az is elég lehet, ha a barátok csak nézik, amit teszünk.
A Temple University kutatói, Jason Chein és munkatársai egy szemléletes kísérletben vizsgálták ezt. Kamaszoknak, fiatal felnőtteknek és felnőtteknek egy számítógépes autóvezetési feladatban kellett dönteniük arról, vállalnak-e kockázatot azért, hogy gyorsabban célba érjenek. A feladatot egyszer egyedül, egyszer pedig úgy végezték, hogy tudták: a barátaik a szomszédos helyiségből figyelik őket. A kamaszok több kockázatot vállaltak, amikor jelen volt a kortárshatás, miközben a felnőttek döntéseit ez nem változtatta meg hasonló módon. Az fMRI-vizsgálat azt is megmutatta, hogy a társak jelenlétében fokozódott az aktivitás a jutalmazással összefüggő agyi területeken. A barátoknak ehhez biztatniuk sem kellett őket, már annak tudata számított, hogy figyelik, mit csinálnak.
A kutatás egyértelműen megmutatja, hogy kamaszkorban a társas közeg képes megváltoztatni, mennyire érzünk vonzónak egy kockázatos döntést. Izgalmasabbnak tűnhet az élmény, értékesebbé válhat a másik elismerése, miközben pillanatnyilag kisebb súlyt kaphat az, ami másnap már nagyon is kellemetlen következményként jelentkezik majd.
Ennek egészen szélsőséges példája történt 2016-ban az oroszországi Novoszibirszkben. A 16 éves Alexander Shadrin a szemtanúk beszámolói szerint egy lányt akart lenyűgözni, ezért kimászott egy 23. emeleti erkély korlátján, majd azon lógva próbált vagánykodni. Miután nem tudta megtartani magát, közel hetven métert zuhant, végül egy parkoló autó tetejére esett. A történet egészen valószínűtlen véget ért, hiszen a fiú súlyos sérüléseket szenvedett ugyan, de túlélte.
Ez a fajta szélsőség nagyon messze esik attól, hogy valaki a szerelme kedvéért ellógjon egy matekóráról. De még így is van közös pont: az a pillanat, amikor valami, amit egyébként túl veszélyesnek, túl butának vagy egyszerűen idegennek tartanánk magunktól, hirtelen vállalhatónak látszik, mert társul hozzá egy erős társas jutalom.
Mindez nem jelenti azt, hogy a kamasz képtelen felelős döntést hozni, vagy hogy minden meggondolatlanságot rá lehet fogni a hormonokra és a kortársakra. Sokkal hasznosabb azt megérteni, hogy ugyanazt a helyzetet máshogy mérlegelheti egyedül, mint akkor, amikor ott van mellette valaki, akinek nagyon szeretne tetszeni. Ezért a puszta számonkérés mellett érdemes utólag azt is kibontani vele, mi vitte bele a döntésbe. Valóban ő akarta? Attól tartott, hogy cikinek tűnik, ha visszakozik? Bizonyítani szeretett volna? Vagy egyszerűen annyira vonzó volt a közös élmény, hogy a következmények abban a pillanatban távolinak tűntek? Az ilyen beszélgetésekből több maradhat meg, mint egy egyszerű retorzióból.
