Réz Anna: A dohányzás betiltása mögötti valódi kérdés a társadalmi konszenzus
Nem a dohányzásról szeretett volna írni, hanem arról, milyen az, amikor egy társadalom képes konszenzusra jutni egy közös cél kitűzésében, és maga mellé állítani azokat is, akik számára a cél megvalósítása lemondásokkal jár – fogalmazza meg írása kiindulópontját Réz Anna.
Felidézi az utolsó estét, amelyet beltéri dohányzással töltött: 2011 végén a Mika Tivadar pincéjében dübörgött a zene és gomolygott a cigarettafüst. Akkoriban sokat vitatkozott ismerőseivel arról, indokolható-e a dohányzás betiltása olyan helyeken is, ahová az emberek csekély százaléka önként, szórakozás céljából jár el. Ezekben a vitákban rendre alulmaradt: a beltéri dohányzás tilalmára vonatkozó rendelet osztatlan népszerűségnek örvendett, és azóta a legvehemensebb kritikusai is a rendszer fennállásának legjobb, leghasznosabb döntéseként hivatkoznak rá. A szerző ezt roppant valószínűtlennek tartja, és felveti, hogy a hasonló korlátozások sorában jelentősen nagyobb és pozitívabb hatása lehetett a kocsmai játékgépek betiltásának, bár erre vonatkozóan semmilyen kutatást, utánkövetést nem talált.
Akkoriban amellett érvelt – és úgy gondolja, az elmúlt 15 év őt igazolta –, hogy a dohányzás korlátozása átlépte azt a volument, ami a másik ember egészséghez való jogával indokolható lenne. A dohányzást és a dohánytermékek értékesítését korlátozó intézkedések célja már jó ideje nem az, hogy a nem dohányzó embertársak ne szenvedjenek egészségkárosodást, hanem hogy úgy, ahogy van, szűnjön meg a dohányzás – írja. Ezt a célkitűzést egy-két ország nyíltan ki is nyilvánította: a Maldív-szigeteken már hatályban van, az Egyesült Királyságban pedig 2027-től lép életbe az a szabályozás, amely felmenő rendszerben, születési dátum alapján megtiltja a dohánytermékek árusítását. A dohányzás szép lassan kifutó termékké válik – és ez maguknak a dohányosoknak sincs ellenére.
A dohányzás eltörlése ma már annyira magától értetődően helyesnek és értelmesnek tűnik, hogy nehéz észrevenni a különbséget a mögöttes indoklások között – állítja a szerző. A korábbi érvelés a jogias-liberális logikát követte: az ember szabadsága addig tart, amíg nem sérti mások szabadságát, jogait, az állam feladata pedig az, hogy az egyén jogait – jelen esetben az egészséges környezethez való jogát – megvédje. Ezen a keretrendszeren belül legalábbis értelmesen felvethető a kérdés, hogy az egészséges környezethez való jog magában foglalja-e a füstmentes kocsmázáshoz való jogot.
