A magyar kormány háttérből irányította a Rongyos Gárda felkelését
A trianoni békeszerződésben megállapított új magyar határok kijelölése többnyire zavartalanul zajlott, két határszakasz átadása azonban fegyveres összetűzésekhez is vezetett. Az egyik a szerb megszállás alatt álló Pécs–Baranya–Baja-háromszög volt, a másik az Ausztriának ítélt keskeny nyugat-magyarországi sáv.
A kőszénben gazdag pécsi szénmedence kiürítésére a nagyhatalmak augusztus harmadik hetét jelölték meg, a jugoszláv hatóságok azonban vonakodtak eleget tenni ennek. Felkarolták a Magyarországról menekült forradalmárok autonomista törekvéseit, így 1921. augusztus 14-én Pécsen kikiáltották a Baranya–bajai Szerb–Magyar Köztársaságot. A kísérlet gyorsan kudarcba fulladt, a helyi támogatottság minimális volt, a magyar hadsereg augusztus végén akadály nélkül birtokba vehette a Gyékényestől Újszegedig húzódó új határvonaltól északra fekvő területeket.
A délszláv csapatok kivonulásával egyidejűleg a Bethlen-kormánynak át kellett volna adnia Nyugat-Magyarországot Ausztriának. Névlegesen ez meg is történt, a reguláris magyar katonaság augusztus 27-én elhagyta a 4300 négyzetkilométeres területet, a kiürített zónában azonban fegyveres csetepaték kezdődtek az osztrák rendőrség és az oda érkező irreguláris magyar szabadcsapatok között.
A Prónay Pál, Friedrich István, Héjjas Iván és mások által irányított rongyos gárdisták fellépésére a magyar kormány tudtával és kifejezett támogatásával került sor. A fegyveres ellenállás megszervezésére már augusztus elején külön bizottság alakult báró Perényi Zsigmond vezetésével, aki a kormányfő egykori iskolatársa és bizalmas politikai barátja volt. A bizottság koordinálta a toborzást és biztosította a szükséges pénzeszközöket is.
A felkelők október 4-én Felsőőrön „alkotmányozó nemzetgyűlést” rendeztek, amely Lajtabánság néven az egész elcsatolásra ítélt területet önálló tartománnyá nyilvánította. A magyarázatot követelő angol és francia követtel Bethlen István miniszterelnök közölte: sajnálja a történteket, és mindent elkövet a szabadcsapatok leszerelése érdekében, ám félő, hogy Magyarország számára is elfogadható kompromisszum hiányában képtelen lesz megbirkózni velük.
A zsarolással Bethlen arra törekedett, hogy Ausztriát tárgyalóasztalhoz ültesse, s az Olaszország segítségével a vitás terület egy részét megőrizhesse. Törekvése sikerrel járt: az október 11–13-i velencei konferencián olasz nyomásra megszületett a megállapodás, amely szerint Sopron és nyolc Sopron környéki falu hovatartozásáról népszavazás dönt.
Bethlen Velencéből hazatérve levélben közölte Prónayval, hogy több gyümölcs, amit leszakíthatnánk, nincs, és aki azt hiszi, hogy további ellenállással még többet lehetne elérni, az merőben téved. A különítményes parancsnok azonban nem fogadta el az érvelést, és mintegy két héten át figyelmen kívül hagyta a miniszterelnök utasításait. Csak október 31-én hátrált meg Horthy szavára, aki a hadsereg bevetését helyezte kilátásba ellene.
A velencei döntés Magyarország jelentős politikai sikerének tekinthető. Az eredmény elsősorban annak volt köszönhető, hogy a nagyhatalmak ebben a kérdésben nem voltak egységesek, és két vesztes államról lévén szó hajlottak az engedékenységre. Szerepet játszott az is, hogy a magyar kormány és személy szerint Bethlen István felismerte és ügyes taktikával kihasználta ezt a kedvező helyzetet.
