Lakásfoglalás, utcai temetés és kilyuggatott kenyér – hétköznapok a forradalmi Budapesten
Az 1956-os forradalom váratlan gyorsasággal állította a feje tetejére a főváros és az ország lakosságának mindennapi életét. Miközben órák alatt alakultak át a nyilvánosság korábban erősen kontrollált terei, a diktatórikus rend intézményeinek és szimbólumainak lebontása az események katalizátorává vált – mondta Tabajdi Gábor történész, a Budapest a szabadság napjaiban – 1956 című könyv szerzője.
Boldizsár Iván író 1956-os feljegyzését idézve a történész felidézte: „Csodálatos forradalom ez: dörögnek a tankágyúk, recsegnek a géppisztoly-sorozatok, és szól a telefon, nem alszik el egy pillanatra sem az utcai világítás, ég a gáz, és minden reggel befut a tej az üzletekbe.” A főváros áramellátását 1956 októberében és novemberében részben Heves megyéből biztosították, hússal pedig többek között a Gubacsi úti lóvágóhíd látta el a pestieket a legnehezebb napokban.
Tabajdi Gábor az október 23-ai tüntetésre és az ezt követő „csillaghullásra” is utalt, amikor a gyárak és a középületek tetejéről, homlokzatáról egyszerűen leverték a kommunista hatalom szimbólumait, a vörös csillagokat. Hozzátette: ide sorolható a Magyar Rádió ostroma is, mint tényleges és szimbolikus térfoglalási kísérlet.
A város adottságai és a felkelés gócpontjai
A főváros infrastrukturális adottságai – például az Erzsébet híd hiánya vagy az olyan megkezdett építkezések, mint a metró vagy a villamosvonalak – meghatározták a tüntetések menetét és a fegyveres csoportok kialakulását, végső soron pedig a forradalom szereplőinek mozgásterét és a közhangulatot is – folytatta a kutató.
Nem véletlen, hogy a Nagykörúton, a négyes-hatos villamos vonalán, a sugárutakon, illetve a nagy budai és pesti vasúti pályaudvarok környékén alakultak ki a legfőbb felkelőközpontok. Az átutazók, a vidékről a fővárosba érkezők egyaránt alkothatták az első napok véletlenszerűen fegyvert fogó fegyveres harcosainak bázisát, másrészt ezek voltak azok a stratégiai pontok, amelyek uralásával a felkelők a város életét alapvetően befolyásolhatták.
A Corvin köziek a Nagykörút és az Üllői út sarkánál, a jól védhető épületkomplexumban építették ki hadállásukat. Budán a Széna téren, szintén a négyes-hatos vonalán, nem messze a Déli pályaudvartól volt a legerősebb az ellenállás. Ez sem véletlen: az 1950 óta készülő, de 1953–54 fordulójától kényszerszünetre ítélt, 1956-ban is „álló” metróépítkezés fúrótornya és munkásszállója a felkelők egyik legfontosabb harci objektuma volt a harcok idején. A Déli pályaudvar közelsége is számított: barikádnak vasúti kocsikat használtak – többek között – Szabó bácsiék. A Széna tériek legendás parancsnoka a rendkívül változatos pályafutást maga mögött tudó Szabó János volt, akit a forradalom után az elsők között végeztek ki.
A hatos villamos másik budai végállomásán, a Móricz Zsigmond körtéren is komoly harcok bontakoztak ki. A pesti pályaudvarok közül pedig a leghevesebb ellenállás a Baross térnél, a Keletinél alakult ki. Ám nemcsak a harcosok fogtak fegyvert: a közélet is hirtelen megélénkült a forradalom napjaiban.
