Esszé a „mi országunkról” nyerte az 1956-os pályázat első díját
Bán Emese esszéje nyerte az első díjat a „Düh, káprázat, országos vakremény” című esszépályázaton, amelyet a József Attila Emlékhely és a 24.hu az 1956-os forradalom 70. évfordulója alkalmából hirdetett meg a 2001. január 1-je után született alkotók számára. A szerda esti díjátadót az emlékhely ferencvárosi rendezvényterén, a Fülkefény Pódiumon tartották. A második helyezett Pillár Blanka, a harmadik díjazott Zölde Blanka Eszter lett.
A zsűri tagjai Fehér Renátó író, a József Attila Emlékhely vezetője, Pető Péter hírlapíró, a Central Médiacsoport hírigazgatója, Pottyondy Edina youtuber, közéleti influenszer, valamint Sitku Dorina, a József Attila Emlékhely munkatársa voltak.
„Ez az ország a mi országunk”
A díjnyertes esszé Kéthly Anna 1956. november 1-jén a Népszavában megjelent mondatából indul ki: „Mert ez az ország a mi országunk, az éhezőké, a rongyosoké, a hajléktalanoké…” A szerző szerint ezt a mondatot hetven év távlatából könnyű lenne pusztán tisztelettel, néhány másodpercnyi elgondolkodással kezelni, majd a történelem vitrinjébe visszatenni.
Az esszé szerint a mondat zavaró része nem az, hogy vannak éhezők, rongyosok és hajléktalanok, hanem az, hogy mindannyian a „mi” részei. A szöveg szerint hétköznapokon a „mi” gyorsan „mi” és „ők” párosra bomlik: azokra, akik dolgoznak, és azokra, akik nem; akiknek van lakásuk, és akik az utcán alszanak; akiknek van pénzük orvosra, ügyvédre, különórára, és akiknek a hónap vége is túlélési gyakorlat.
Kérdés, hogy meddig terjed a közösség
A szerző szerint egy országot nem az tesz közösséggé, hogy az emberek ugyanazon a területen élnek, hanem az, ha képesek elhinni egymásról, hogy közük van egymáshoz. Az esszé szerint 1956 nem lehet csupán múlt idő, és nem azért kell visszanézni, hogy ugyanazokat a mondatokat ismételgessük, hanem hogy észrevegyük: bizonyos kérdések minden rendszert és nemzedéket túlélnek. Ilyen kérdés az is, hogy kié az ország.
A szöveg kitér arra is, hogy ma nem tankok állnak minden sarkon, ezért a szabadság problémája kevésbé látványos lett: nem feltétlenül azt kell kérdezni, hogy szabadok vagyunk-e, hanem azt, hogy mit kezdünk a szabadságunkkal. A szerző szerint a szegénység nem csupán kevesebb pénzt jelent, hanem kevesebb választási lehetőséget is.
Az esszé zárása szerint az ország akkor lesz valóban a mi országunk, amikor nemcsak a sikereit vagyunk hajlandóak magunkénak vallani, hanem a kudarcait is, és amikor nem az a legfontosabb, hogy bizonyítsuk: minden rendben van, hanem az, hogy legyen bátorságunk észrevenni, amikor nincs.
