Így vadászták le a Luftwaffét az angliai csatában
A Luftwaffe pilótáinak zöme gyors győzelemre számított a Nagy-Britannia elleni támadást előkészítő 1940-es angliai csatában, de kezdeti önbizalmukat nemsokára krónikus kimerültség és bénító félelem váltotta fel.
1940 augusztus végén Hinnerk Waller, a JG 52-es vadászrepülőgép-ezred tagja a sorozatos bevetések miatt elvesztette józan ítélőképességét, és véget akart vetni az életének. Előkapta pisztolyát és a közeli erdőbe szaladt, de Helmut Kühle századparancsnok a helyükön maradásra utasította a társait. Waller barátja, Ulrich Steinhilper később így emlékezett: ott ültek és várták az elkerülhetetlennek tartott lövést, de nem történt semmi. Ez volt az első, krónikus stresszből és akut kimerültségből fakadó Kanalkrankheit, azaz Csatorna-kór eset. Wallert négy nappal később visszahelyezték a frontvonalba.
1940 tavaszán és kora nyarán Németország elfoglalta Norvégiát, Dániát, a Benelux államokat és Franciaországot. Július 2-án Hermann Göring utasította Wolfram von Richthofen VIII. Légi Hadtestét a La Manche csatornán zajló tengeri forgalom támadására, ezzel megkezdődött a Csatorna csata. A tapasztalt Adolf Galland szerint a német pilóták az angliai felkészületlenségről szóló propagandát téves információnak tartották, és tudták, hogy nem lesz könnyű a feladat. Hozzátette: a Csatorna legalább akkora kárt okozott a harci szellemükben, mint az angol vadászgépek.
A brit radarok is meglepték a Luftwaffét. Hans-Ekkehard Bob német vadászpilóta egy július végi bevetés után jegyezte fel, érthetetlen volt, hogyan érhetett el egy Spitfire-alakulat hátulról ilyen jó támadóállásban; később tudták meg, hogy a britek már akkor rendelkeztek olyan radarral, amely pontosan megadta a magasságot és az útirányt.
Göring a Sas támadás hadművelettel Nagy-Britanniára akart végzetes csapást mérni, és azt ígérte Hitlernek, hogy öt héten belül megadásra kényszerítheti a Királyi Légierőt. A változékony időjárás miatt a támadást 1940. augusztus 13-án indították el Adlertag, azaz Sas-nap néven. Aznap a Luftwaffe 42 repülőgépet és 89 pilótát vagy személyzeti tagot veszített, ami a csapásmérő erő 13 százaléka volt. Augusztus 15-én, a németek által fekete csütörtöknek nevezett napon szenvedték el addigi legsúlyosabb veszteségeiket, augusztus 18-án pedig a két légierő egyesített repülőgép-vesztesége érte el a csúcsot.
Augusztus végére Steinhilper szerint komorrá vált a kép: sokak számára a csata a saját karrierjük egyengetésének lehetősége volt, miközben kevés gondot fordítottak a taktikára és az emberek megóvására, és volt idő, amikor komolyan megcsappant a harci morál.
1940. augusztus 24-ről 25-ére virradó éjszaka német bombák véletlenül East Ham és Bethnal Green lakóterületére hullottak. Szeptember 7-én Winston Churchill zöld utat adott a berlini megtorló bombatámadásnak, mire a feldühödött Göring elindította az első nagy légicsapást a brit főváros ellen. A Blitz kezdő napján 448 civil halt meg és 1337-en megsebesültek, a hadjárat leghosszabb szakasza 1941 májusáig tartott.
Szeptember 15-én a Luftwaffe hatalmas támadást indított London, Portsmouth és Southampton ellen, a RAF pedig 56 német repülőgépet lőtt le. Otto Bechtle bombázó pilóta szerint csoportja harci morálja szinte teljesen szétesett, a túlélők siratták bajtársaikat. Ez a dacos ellentámadás késztette Hitlert, hogy szeptember 17-én határozatlan időre elhalassza az Oroszlánfóka hadműveletet.
A németek júliustól október végéig mintegy 1887 repülőgépet veszítettek. A személyzet idegei annyira felmondták a szolgálatot, hogy 1940 szeptember közepe és októbere között 79 öngyilkosság és öngyilkossági kísérlet történt, 1941-ben pedig a Luftwaffe főorvosa külön utasítást adott ki az öngyilkosság megelőzéséről. A megfelelő tartalékállomány hiánya miatt a német légierő kénytelen volt kevésbé alkalmas embereket is besorozni és kiképezni.
A Blitz idején a Luftwaffe további 600 bombázót veszített, a teljes, tíz hónapos Nagy-Britannia elleni támadás során összesen 2487 német repülőgép veszett oda, csaknem 2000 személyzeti tag halt meg és további 2600 tűnt el. Bár a bombázások számos brit várost romba döntöttek, az ország hadigazdasága talpon maradt.
A veszteségeket nem sikerült pótolni, ami éreztette hatását a földközi-tengeri és észak-afrikai hadműveletekben, valamint a Szovjetunió elleni invázió idején is. 1941 decemberére a Luftwaffe az elméletileg előirányzott bombázó haderejének csupán 47 százalékát állította hadrendbe, és csak 468 üzemképes bombázóval rendelkezett. Az angliai csata azzal, hogy a Luftwaffénak nem sikerült térdre kényszerítenie a briteket, megtörte a német hadsereg legyőzhetetlenségének mítoszát.
