Fényképezőgéppel a katódsugárcső előtt – az analóg print screenek korszaka
A VHS korszak előtt a televízió adása egyetlen este alatt elillant, ezért a képernyő lefényképezése volt a mozgókép rögzítésének egyik leghatékonyabb módja. A kádári nappalik intimitását, a monoszkópok mögötti hidegháborús játszmákat és a vasfüggöny résein beszivárgó nyugati hatásokat idézik fel azok a felvételek, amelyeken a fotóamatőrök a vibráló tévéképernyők előtt próbálták megállítani az időt.
A sötétített nappaliban a család a fotelekben és a heverő szélén ül, tekintetük egy világító dobozra szegeződik. A domború üvegfelületen szemcsés, fekete-fehér mozgókép rajzolódik ki. Valaki felemeli Zenit vagy Praktica fényképezőgépét, a keresőben megjelenik a katódsugárcső, a fénymérő mutatója kileng a sötét szoba és az izzó képpontok kontrasztjában, majd a zárszerkezet kattanása és a tükör felcsapódása közben a filmtekercsen rögzül a pillanat.
1957 és 1998 között a Rádió- és Televízióújságban bekarikázott időpontok szabták meg az estéket, az 1989-ig tartó hétfői adásszünet után a kedd esti műsorindulás ünnepnek számított. A képernyő fotózása a megőrzés és birtoklás vágyából fakadt: az emberek utazási illúziókat, kulturális élményeket és politikai eseményeket akartak megörökíteni, amikor turistaként Nyugatra csak háromévente egyszer lehetett utazni.
A képernyőfotózás technikai kihívást jelentett: a televízió másodpercenként ötven félképet rajzolt, túl gyors záridőnél sötét sávok jelentek meg, hosszabb expozíciónál elmosódott a mozgás, a domború üveg pedig visszatükrözte a szoba részleteit vagy a fotóst. A felvételek sötétebb részein olykor felsejlik a fotós kontúrja, egy lámpa sziluettje vagy egy ablakkeret vonala.
Minden adásnap a monoszkóppal indult, a koncentrikus körökből és szürkeárnyalatos sávokból álló ábra a készülékek beállítását segítette, a nézők számára pedig a várakozás szimbóluma lett. A megosztott Berlinben a Stasi iskolai rajzórákon rajzoltatta le a gyerekekkel a monoszkópot, mert az NSZK és az NDK adásainak eltérő ábráiból megállapították, melyik család melyik adást nézi.
Magyarországon az 1957. május 1-jén induló televíziózás a pártállami nyilvánosság meghatározó eszközévé vált. Kudlik Júlia frizurája a megbízhatóság védjegye lett, Vajek Jutka és Takács Katalin eleganciája a mindennapok nyugalmát sugározta, a Kékfényben és a Híradóban Szabó László a szocialista törvényesség erejét illusztrálta, Ipper Pál és Sugár András a nemzetközi helyzetet értelmezte.
A nyugati határszélen élők tetőantennáikkal az osztrák ORF jeleit vadászták, a csehszlovák televízió és a román állami televízió magyar nyelvű műsora is tájékozódási pontot adott. A Táncdalfesztiválok, a Vitray Tamással és Rózsa Györggyel vezetett Kapcsoltam, majd a kedd esti sorozatok idején az utcák szinte kiürültek. A Nem kell mindig kaviár főszereplője, Siegfried Rauch Budapestre látogatott, és a Főzőcske, de okosan stúdiójában főzött.
Amatőr fotósok örökítették meg a képernyőn felbukkanó külföldi ikonokat, a Beatles-tagokat és Telly Savalast a Kojak címszerepében, valamint a gyerekek kedvenceit, a Futrinka utca figuráit, Böbe babát és Morzsa kutyát. A felvételek különleges értéke a képernyőt körülvevő mikrokörnyezet: a készülékre terített horgolt csipketerítők, a tetejére állított dísztárgyak, a szekrénysorok és a tapétaminták.
A sportközvetítések alatt a nappalik szurkolói arénává váltak, a reklámblokkok a hiánygazdaság és az ébredező fogyasztói szemlélet keverékét mutatták. A Szünetjel felirata a kényszerű türelem szimbólumaként égett be a nézők emlékezetébe, szilveszterkor pedig a családtagok pezsgőspohárral koccintottak a képernyőn látható televíziós személyiséggel.
Az analóg képernyőfotók a huszadik század második felének sajátos tükrét tárják elénk: egy olyan társadalom képét, amely már a képernyőn is megkísérelte felfedezni és megragadni a világot.
