Miért harcolt ’56-ban sok roma a végsőkig a szovjetek ellen?
Az 1956-os forradalom már október 23-áról 24-re virradó éjjel szabadságharccá alakult a szovjet csapatok ellen. A második szovjet beavatkozást követően, november 4-e után a főváros külső kerületeiben – a korabeli XX. kerületben, a mai XX. és XXIII. kerület területén, azaz Pesterzsébeten és Soroksáron – is jelentős ellenállás bontakozott ki. A fővárosi felkelők Újpest mellett elsősorban ezekben a munkáskerületekben küzdöttek a legtovább a szovjet csapatokkal.
A dél-pesti térségben működött az egyedülállónak számító Strausz-osztag, amely szinte kizárólag romákból állt, és a végsőkig harcolt. Az alakulat két szempontból is különlegesnek számít. Egyrészt nem ismert olyan adat, hogy a budapesti fegyveres felkelés során másutt létrejött volna csaknem kizárólag romákból álló egység, jóllehet a felkelők között eleve jelentős számban voltak romák: arányuk a harcosok között 5–8 százalékra becsülhető. Másrészt a Strausz-osztag az utolsók között volt, amely még november 11-én is fegyveresen ellenállt a szovjet csapatoknak, miközben a pesti belvárosi és budai felkelési központokat a szovjetek már több nappal korábban szétverték.
A Strausz Károly vezette dél-pesti osztag tevékenysége azt mutatja, hogy a romák közül is kerültek ki az utolsó harcosok, akik a végsőkig folytatták a küzdelmet a fővárosba bevonuló szovjet csapatokkal. Mivel a harcok befejeződése nem egy időben történt, és kisebb lövöldözések november 11. után is napokig előfordultak Budapest területén, nehéz megmondani, ki volt ténylegesen az utolsó fegyveres ellenálló, de az egyik utolsó harcoló egység mindenképpen a Strausz-osztag lehetett. A szigorú vezetőként ismert Strausz Károlynak köszönhető, hogy sikerült összetartania az alakulatot, és társai vele együtt harcoltak a végsőkig.
A történészek azt is vizsgálták, milyen társadalmi és szociológiai okai voltak annak, hogy a romák közül is kerültek ki olyan fegyveres felkelők, akik a végsőkig ellenálltak a szovjeteknek.
