Kisantant-mozgósítás és háborús fenyegetés követte IV. Károly második trónfoglalási kísérletét
IV. Károly 1921 októberében másodszor is megpróbálta erővel visszaszerezni a magyar trónt, miután első, tavaszi kísérlete kudarccal végződött. Abban bízott, hogy a nyugati határ két oldalán állomásozó magyar fegyveresek közül sokan mellé állnak, és hogy a gyors akció miatt a kisantant nem tud majd időben reagálni.
A király október 20-án délután bérelt repülőgéppel ért földet egy tarlón, néhány kilométerre gróf Cziráky József dénesfai kastélyától, ahol Andrássy Gyula, gróf Mikes János szombathelyi püspök, báró Lehár Antal ezredes és más legitimisták várták. Október 22-én hajnalban Sopronba érkeztek, ahol Károly kormányt alakított, amelynek Andrássy, Lehár és gróf Apponyi Albert is tagja lett. Innen Ostenburg-Moravek Gyula és csapatai kíséretében indult tovább Budapest felé.
Az akció nem maradt titokban: október 23-án, mire Biatorbágyra értek, már egész Európa tudott róla. A kisantant követei már 22-én megjelentek a budai Várban, ahol akkor a Külügyminisztérium székelt, és közölték: ha a magyar kormány nem képes fenntartani a közép-európai status quót, kormányaik maguk fognak arról gondoskodni. Románia egyelőre kivárt, Csehszlovákia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság azonban már 23-án mozgósított.
Bethlen István miniszterelnöknek 22-én reggel jelentették a történteket. A kormányfő azonnal Horthyhoz sietett, és mindketten úgy látták, hogy Károly hatalomátvétele háborús veszélyt és esetleg újabb katonai megszállást jelentene Magyarország számára. Ezért elhatározták, hogy a fegyveres támadásra fegyverrel válaszolnak, és a királyt ismét az ország elhagyására kényszerítik. A fél 10-re összehívott minisztertanács ugyanígy döntött. Délután Horthy és Bethlen közvetítő útján felajánlották Károlynak, hogy csapatai nélkül jöjjön a Várba, tekintse meg a kisantant és a nagyhatalmak tiltakozó jegyzékeit, és személyesen beszéljen a követekkel, de a király környezetére hallgatva nem élt ezzel a lehetőséggel. Az ellenkormány miniszterelnöke, Rakovszky István telefonon azt közölte Bethlennel, hogy hatalomátadás esetén „enyhe elbírálásban” lesz részük, ellenkező esetben „szabad kezet biztosít magának”.
A budaörsi csata 23-án délelőtt kezdődött. Károly csapatai kezdetben könnyedén nyomultak előre, délutánra a Kelenföldi pályaudvar közelébe jutottak, ám addigra egyre-másra érkeztek a vidékről felrendelt kormánycsapatok, és délutánra megfordult a helyzet.
A király csapatai visszavonultak és elkezdték letenni a fegyvert. A vereség elkerülhetetlenségét felismerve a rojalista csapatok főparancsnoka, Hegedűs Pál altábornagy elárulta egységeinek helyzetét és tűzerejét. Másnap Lehár ezredes kénytelen-kelletlen aláírta a feltétel nélküli fegyverletételről és a király önkéntes lemondásáról szóló okmányt. Az előnyomuló kormánycsapatok elől Károly Tatára menekült, ahonnan a kormány Tihanyba vitette.
A fegyveres puccskísérlet meghiúsulása után a nagyhatalmak és a kisantant államai erélyes hangú jegyzékekben követelték a Habsburg-ház trónfosztásának kimondását. A Minisztertanács november 1-jén, a Nemzetgyűlés november 6-án fogadta el a detronizációs törvényjavaslatot, amely kimondta, hogy az 1723. évi I. és II. törvénycikkben foglalt pragmatica sanctio és minden egyéb, az Ausztriai Ház trónörökösödési jogát megállapító vagy szabályozó jogszabály hatályát vesztette, és ezzel a királyválasztás előjoga a nemzetre szállt vissza.
Ugyanezekben a napokban Károly egy angol monitor hajón, a Glowworm fedélzetén hagyta el Magyarországot. Tartózkodási helyéül az antant hatalmak Madeira szigetét jelölték ki, ahol fél év múlva, 1922. április 1-jén meghalt. Magyarország államformája ettől függetlenül a királyság maradt, csupán a trónon nem ült senki.
