Oasis-mánia: miért gyógyította meg a világot, hogy két seggfej rockzenész kibékült?
„Régebben az embereknek az jutott eszébe az Oasisről: nagy siker, aztán káosz. Most az jut az eszükbe: nagy siker, óriási káosz, de aztán milyen kurva jó volt, ahogy visszatértek” – mondja Noel Gallagher az Oasis visszatéréséről szóló, új, most nálunk is látható dokumentumfilmben.
A tipikus Oasis-rajongó ötvenéves, holdvilágképű brit férfi, susogós melegítőben és nevetséges bermuda kalapban. Áll az út közepén, körülötte hömpölyög a tömeg, és sír. A másik tipikus Oasis-rajongó vidékről a nagyvárosba felköltözött, argentin nő, aki lehetetlenül magányosnak érezte magát Buenos Airesben. Egészen addig, amíg rá nem talált a helyi Oasis-rajongói közösségre, és azóta jól van. De összetéveszthetetlen Oasis-rajongó az a henjó, vagyis szabadtüdős merülést végző, koreai búvárnő is, aki a Live Forevert hallgatja ismétlő módban, mélytengeri magányában. Vagy a magyar filmrendező, aki utolsó pillanatos repülőjegyet vesz Kanadába, hogy részt vehessen egymás után kettő torontói Oasis-koncerten.
Ők – sajnos a magyar rendező kivételével – mind szerepelnek az Oasis nagy sikerű, 2025-ös visszatérő turnéjáról szóló, Don’t Look Back in Anger című dokumentumfilmben. Zenekarok rendszeresen készíttetnek magukról turnéfilmeket, amiket aztán a megfelelő csatornákon a rajongók elé tárnak, hogy izgalomban tartsák őket a következő turnéjukig vagy az új albumuk megjelenéséig. Miért olyan különleges az Oasis filmje, hogy szeptemberben a velencei filmfesztiválon mutatták be, majd rögtön utána világszerte, így itthon is mozikba került?
Szakrális élmény két kellemetlen furkó koncertjein?
Elsősorban azért különleges, mert a tavalyi – és jövőre amúgy folytatódó – turné sem sima turné volt. A tizennégy országot és negyvenegy állomást érintő koncertsorozaton összesen annyian vettek részt, mint Szlovénia teljes lakossága. Több mint négyszázmillió dolláros bevétel jött össze, köszönhetően az eleve nagyon drága, és a másodlagos piacokon tényleg csillagászati árakon továbbadott jegyeknek. A dokumentumfilm egyik jelenetében Liam Gallagher táncra hívja előbb a „gazdag köcsögöket” a drága ülőhelyekről, majd az olcsó jegyek tulajdonosait a küzdőtérről. Rögtön javítja is magát: bocs, olcsó helyek nincsenek is.
Minden jel szerint az Oasis visszatérő turnéja és így az Oasis: Don’t Look Back in Anger című film is túlmutat önmagán. Világos, hogy a rajongók miért gondolhatják így. Indoklásra inkább az szorul, hogy a nem-rajongók számára miért emelkedhetett tünetértékű popkulturális eseménnyé ez az egész, harminc évvel a zenekar fénykora után újra felizzó Oasis-láz. Amit a Beatles feltűnését követő, addig soha nem tapasztalt mértékű rajongás, vagyis a Beatlemánia nyomán nyugodtan nevezhetünk Oasis-mániának is.
Mit árul el rólunk, a 2020-as években evickélő felnőttekről, hogy két, ötven és hatvan közötti, kellemetlen furkó, két egykori manchesteri proli koncertjeitől várunk szakrális élményt? Az a kifejezés eredeti értelmében mindenképpen szentségtörő gondolat, hogy itt valamiféle vallásos élményről lehet szó, a dokumentumfilmben nyíltan is megjelenik.
