Vonnák Diána: „Van az emberben gyűlölet, mások halála utáni vágy”
„Trancsírozási vágyaim nem voltak, de nem sírtam az orosz hadsereg áldozatainak a sorsán” – fogalmazta meg Vonnák Diána, aki kulturális antropológusként és szépíróként is ismert. Legújabb kötetének, az Ellenség című „kifordított memoárnak” a megjelenése apropóján beszélt arról a sokknak a személyiségformáló hatásáról, amelyet Ukrajnában élt át a háború kitörése után.
Az ukrajnai utazás előtt az oltóorvos azt tanácsolta neki, ne menjen be a helyiek házába, ne kerüljön kapcsolatba a nyálukkal, és lehetőleg még a pohárból se igyon utánuk. A kutató szerint bizonyos szempontból valóban „baj lett”: 2013 őszén adta be doktori kutatási tervét Nyugat-Ukrajnáról, néhány hónappal később kitört a Majdan, 2014 februárjában annektálták az oroszok a Krímet, tavasszal pedig elkezdődött a háború a Donbaszban.
Az ösztöndíj és a kiutazás előtti orvosi vizsgálat után az oltóorvos adta a fenti utasításokat egy kulturális antropológusnak, akinek épp a terepmunka a szakmája. Ukrajna mellett azért döntött, mert korábban az indiai Himalájában dolgozott, és úgy gondolta, először a saját régiójával kell foglalkoznia. Nyugat-Ukrajnáról a holokauszt kapcsán olvasott először alaposabban.
Lemberget azért kezdte érdekelni, mert a II. világháború előtti lakosságának közel 90 százalékát vagy megölték a holokausztban, vagy deportálták a sztálini lakosságcserékben, miközben a város a régió egyik legépebben megmaradt nagyvárosa. Kutatási tervében az is szerepelt, hogy a növekvő geopolitikai nyomás hogyan alakítja át az Európai Unióhoz és Oroszországhoz fűződő viszonyt.
A felkészülő évben már voltak ukrán barátai, ismerősei. A Majdant részben úgy nézte, ahogy ők nézték, de részben őket is figyelte, hogy mit élnek át. Megrázónak nevezte, ahogy a lábuk alól teljesen kiment a talaj.
A háború nem riasztotta el, elsősorban nem a saját biztonságára gondolt. Elmondása szerint nem akart kifejezetten háborús közegben dolgozni, de az sem volt benne, hogy mindenáron el akarta volna kerülni. Kalandvágyát inkább a hegymászás, a sivatagok vagy a sarkvidék érdekelte, nem akart haditudósító lenni. Lvivbe érkezése filmszerű volt: nagy hó volt, éjszakai vonattal érkezett Budapestről hajnalban, és a hatalmas bőröndjét húzva egy rendezett sorban vonuló katonacsapattal találta szemben magát.
Majdnem tíz év telt el, és jött 2022 februárja. Ekkor egy skót egyetem frissen felvett részmunkaidős alkalmazottjaként kezdte volna a Donbasz ipari örökségével foglalkozni. Nem sokkal korábban derült ki, hogy első könyve a Libri-díj shortlistjére került, így éppen Budapesten volt, február 24-én volt a fotózás. A napot testen kívüli élményként írta le. A másik munkahelyén felmondott, mert képtelen lett volna bármivel foglalkozni, aminek nincs köze Ukrajnához, majd a határra és a pályaudvarokra ment segíteni.
2022-ben, az első sokkban sokan kezdtek fordítani, humanitárius segítséget szervezni. Akkor még nem volt annyira nyilvánvaló, hogy Magyarországon milyen gyorsan propagandatermék lesz ebből; azt sejtette, hogy lesz, de a léptéke így is meghökkentette. Pár hónap alatt eszkalálódott undorítóvá, a 2022-es választás környékére pedig világossá vált, hogy az ukránok lesznek a soros bűnbakok.
Kezdetben nagyon naivak voltak a várakozásai. A legrosszabbnak azt képzelte, hogy ugyanazt az emberietlen retorikát alkalmazzák, mint a szíriai háború idején, és olyan forgatókönyveken gondolkodott, mint 2015–2016-ban. A magyar politikához egyszerű állampolgári viszonya van, nem ért hozzá, és soha nem foglalkozott vele túlzottan. Kezdetben jó volt látni, hogy a „menekült” szó visszatért a politikai kommunikációba: volt nagyjából másfél hónap, amikor az állam legalább nem tett direkt keresztbe, civilek segíthettek, a nagy segélyszervezeteket is hagyták dolgozni.
Szerinte sok magyart is sokkolt ez az egész, pár tízezer ember megmozdult, és próbált segíteni szállással, adományokkal. Ehhez személyes disszonancia jött: friss volt a könyve, amely szakmai visszhangot kezdett kapni, és interjúkban kellett arról beszélnie, mennyire boldog a szakmai elismerésektől, miközben addigi élete romokban volt. Közben a magyar irodalom folytatta a maga életét, mintha semmi sem történt volna. Azt nehéz volt feldolgozni, hogy az általános sajnálkozáson túl milyen kevés érdemi értelmiségi válasz született erre a háborúra, főleg a többi környező országhoz képest.
Később itt-ott megjelent az az olvasat is, hogy a könyve körüli felhajtás csak Ukrajnának köszönhető, és ő egy konjunktúratermék. Még a könyv sárga-kék borítóját sem tartották véletlennek.
