Tényleg zöldebbek lettünk, vagy csak máshol füstölnek helyettünk a gyárak?
Magyarország ma 42 százalékkal kevesebb üvegházhatású gázt bocsát ki, mint 1990-ben. A javulás nagy részét azonban a rendszerváltás utáni nehézipari leépülés adja: a feldolgozóipar kibocsátása 1990-ben még 26,6 millió tonna szén-dioxid-egyenérték volt, 2024-ben 10,9 millió. Amit ott gyártottak, arra ma is szükségünk van – csak máshonnan hozzuk.
A területi szemléletű klímastatisztika szerint egy Kecskeméten vagy Győrben összeszerelt autó gyártásának kibocsátása a magyar mérlegünket terheli, pedig külföldi vevő használja. A zsebünkben lapuló, Ázsiában összerakott okostelefon kibocsátása viszont nem nálunk jelenik meg, holott mi használjuk. Egy új készülék teljes élete során nagyjából 57 kilogramm szén-dioxid-egyenértéket termel, és ennek kilenctizede már a gyártásnál a levegőbe kerül.
A karbonlábnyom-mutató azt nézi, mennyi szén-dioxid kötődik ahhoz, amit itthon elfogyasztunk, megépítünk vagy használunk, függetlenül a gyártás helyétől. 2023-ban egy magyar lakos karbonlábnyoma 5,15 tonna szén-dioxid volt, a termelési szemlélet szerint viszont 4,76 tonna jutott ránk. A különbség fejenként nagyjából 0,4 tonna: ennyivel több szén-dioxid érkezik hozzánk termékekbe csomagolva, mint amennyit exporttermékekben kiküldünk. Hazánk tehát nettó importőre a kibocsátásnak.
A lábnyom majdnem fele a határon túl keletkezik: 2,31 tonna külföldön, azokban a gyárakban, ahol az általunk megvett termékek vagy alkatrészeik készültek. A hazai termelés kibocsátásából fejenként 1,91 tonna exporttermékekben hagyja el az országot. A számítás ráadásul óvatos: azzal számol, hogy az import hasonló technológiával készült, mint a hazai termelés, holott a kevésbé fejlett gazdaságok jellemzően karbonintenzívebben gyártanak.
2010 és 2023 között az egy főre jutó karbonlábnyom 19 százalékkal csökkent, nagyjából annyival, mint a termelési alapú kibocsátás, 17 százalékkal. A kibocsátás kiszervezése tehát nem erősödött. 2023-ban a termékcsoportok szerinti bontásban az építőipari termékekhez kapcsolódott a legnagyobb karbonlábnyom, ezt az energiaellátás és az élelmiszeripar követte. Az érték csökkent, de a háttérben elsősorban a beruházások visszaesése állt.
Az anyaglábnyom, vagyis hogy fogyasztásunkhoz világszerte mennyi nyersanyagot kell kitermelni, 2010 óta 1,4-szeresére nőtt – ez az egyik legnagyobb növekedés az unióban. A fogyasztási lábnyomunk 2024-ben 2,9 bolygónyi volt, jobb az uniós átlagnál, de 2010 óta 20 százalékkal nőtt, míg az EU-ban csak 6 százalékkal.
Van egy terület, ahol semmilyen nézőpontváltás nem segít: a közlekedés. Ennek kibocsátása itthon keletkezik, és 1990 óta 60 százalékkal emelkedett, több mint kétszerese az uniós átlagnak. 1990-ben a közlekedés az összes kibocsátás tizedét adta, 2023-ban már 27 százalékát, ezzel a legnagyobb kibocsátó ágazat lett. A növekedést elsősorban a bővülő autópark és a fuvarozott áru egyre nagyobb mennyisége hajtja. A szállítással és raktározással foglalkozó cégek kibocsátása 2022-ben 8,3 millió tonnára ugrott, 2024-re 6,3 millió tonnára mérséklődött, de így is több, mint 1990-ben volt.
Idén január 1. óta élesben működik az uniós karbonvám, amely az acél, az alumínium, a cement vagy a műtrágya importjánál beárazza a gyártáskor kibocsátott szén-dioxidot. Célja elsősorban az, hogy megfékezze az unión kívülre települést a klímaköltségek megkerülése érdekében. Az első tanúsítványokat jövőre kell megvásárolni, és felvetődött a kiterjesztés háztartási gépekre és járműalkatrészekre 2028-tól.
A vásárló dolga elvben egyszerűbb: ha egy telefon kibocsátásának kilenctizede a gyártásnál keletkezik, a legkisebb lábnyommal az jár, aki tovább használja a régit, megjavíttatja, vagy felújított darabot vesz. Ugyanez igaz a ruhára, a bútorra és a mosógépre is.
