Az ügynök nem rémisztő szörny, hanem nagyon is átlagember
Papp László Tamás szerint az ügynökakták nyilvánosságra hozatala körüli vita két fő oldala abban osztozik, hogy a kommunista diktatúrát rossznak tartja. A publikálást ellenzők azt hangsúlyozzák, hogy a beszervezettek jelentős része maga is áldozat volt, akit zsarolással kényszerítettek együttműködésre, így a közzététel újra áldozattá tenné őket.
A szerző szerint politikai vonalon többnyire nem a rendszer támogatóit, hanem ellenfeleit szervezték be, vagy olyanokat, akik a diktatúrával szemben ellenséges csoportokkal álltak kapcsolatban. MSZMP-tagokat rendszerint nem lehetett ügynökként foglalkoztatni, vagy csak nagyon indokolt esetben, a felső pártszerv engedélyével. A Rákosi-korszak belső tisztogatásai és koncepciós perei után Kádárék nemigen akarták, hogy az állambiztonság a párt belső köreiben is dolgozzon, a belső elhárításnak azonban ott is megvoltak a hivatalos, társadalmi kapcsolatai, és a párton belüli másként gondolkodókat szemmel tartották.
A Kádár-rendszerben a párttagok állambiztonsági hálózati tevékenysége létszámában és jelentőségében folyamatosan csökkent, a hálózaton kívüli kapcsolatok útján mégis egyre intenzívebben szolgálták az állambiztonság hírigényének kielégítését.
A szerző felidézi, hogy a rendszerváltás utáni években kamaszként az aktanyilvánosság ellenzői közé tartozott, de nem az áldozatok védelmének érvével, hanem meggyőződéses kommunistaként a diktatúra céljaival, köztük titkosszolgálatainak működésével is egyetértett. Mint a Munkáspárt tagja, egy időben alapszervezeti titkára és kongresszusi küldöttje volt, és találkozott olyan idős elvtársakkal, valamint a tágabb családi körében is akadtak olyanok, akik az állambiztonság tisztjei voltak. Ifjú kommunistaként ezeket az embereket személyes példaképnek, hőseinek tartotta, és legfeljebb azzal kritizálta őket, hogy miért nem bántak keményebben az osztályellenséggel. Így a beszervezők oldalán is ismeri a gondolkodásmódot, hiszen ideológiailag maga is közéjük tartozott.
A szerző szerint manapság kevesen beszélnek nyíltan arról, hogy a diktatúra alatt nagyon sok ember vélte úgy, hogy az ellenséggel szemben bármilyen eszköz megengedett. A többségük azonban a rendszerváltás után beilleszkedett az új rendbe, és ma a szélsőjobb a divat, nem a szélsőbal, így kevésbé népszerű bevállalni, hogy a kommunista időkben nem kevesen szerveztek be másokat meggyőződésből, illetve működtek közre az ügynöktoborzásban – akár az állambiztonság hivatalos, társadalmi kapcsolataként adva tippeket a beszervezéshez, akár Stockholm-szindrómás hálózati személyként egyfajta skizoid átmenetet képezve tettes és áldozat között.
Az ezredfordulóra a szerző teljesen kiábrándult az ifjúkora vallásának tekintett kommunizmusból, és neofita antikommunistaként a teljes aktanyilvánosság híve lett. Ez olyannyira kitartott nála, hogy a 2010-es években már azt is elfogadta volna, ha illegálisan válnak hozzáférhetővé az akták, és a reménybeli felületnek a WikiLeaks szójátékos parafrázisaként a SpicLeaks nevet adta.
Papp László Tamás szerint az ügynök nem kuriózum és nem rémisztő szörny. Példaként egy olyan embert mutat be, akit 1982-ben vagy korábban szerveztek be valamivel, ami legfeljebb a rendszer törvényei szerint volt bűn, vagy már azok szerint sem. Az illető a saját neméhez vonzódott, házasságon kívüli viszonya volt, ittasan szidta a rendszert egy házibulin, vagy pár gramm marihuánát találtak nála. Sem akkor, sem később nem volt párttag, közhatalmat nem gyakorolt, jelentéktelen, politikamentes beosztásokban dolgozta végig az életét. Pár évig jelentett, de kizárták a hálózatból, mert az általa adott információk jórészt irrelevánsak voltak, és később sem politizált. Most, hogy nyugdíjasként végképp nem sok vizet zavar, netán épp a kórházban haldoklik, közszemlére teszik élete legrosszabb döntését.
