Az állam mérete helyett a képességei döntenek a jó kormányzásról
Az államot nehéz szeretni – különösen régiónkban, ahol a történelmi tapasztalatok bőven adnak okot a bizalmatlanságra. A magyar társadalom Európa egyik legatomizáltabb, leginkább bizalom- és közösséghiányos nemzete, és ez nem független attól, hogy az erős állam a járványok vagy az oktatási egyenlőtlenségek kezelése mellett a polgárok elnyomásában is eredményes tud lenni. A történelem ugyanakkor arra is figyelmeztet, hogy az alapvető feladatait ellátni képtelen, gyenge állam ugyanolyan veszélyes lehet, mint a korlátlan uralmat gyakorló elnyomó gépezet.
A rendszerváltás utáni évtizedekben a jó kormányzásról szóló vitákat az a dichotómia határozta meg, hogy a jó állam kicsi és önkorlátozó, vagy nagy és beavatkozó. Sokan a kilencvenes évektől az állami szerepvállalás visszaszorításától, a közkiadások és a bürokrácia lefaragásától várták a jólét növekedését és a nyugat-európai mintaországokhoz való felzárkózást, míg mások nagyobb szerepet szántak volna az államnak a piaci folyamatok szigorú keretek közé szorításában és a rendszerváltás káros társadalmi kísérőjelenségeinek ellensúlyozásában. Ez a szembenállás jelölte ki a pozíciókat a legfontosabb szakpolitikai vitákban, legyen szó gazdaságpolitikáról, az oktatás, az egészségügy vagy a nyugdíjrendszer átalakításáról, esetleg az önkormányzati rendszer reformjáról.
Az állam puszta méretéről szóló dilemma azonban alapvetően hamis. Az, hogy a GDP hány százaléka folyik keresztül a központi költségvetésen, vagy hogy az állam a társadalmi szükségletek milyen széles köréért vállal felelősséget, önmagában semmit nem mond el a kormányzati munka minőségéről – inkább a választók értékválasztását vagy az adott politikai közösség hagyományos államfelfogását tükrözi. Az aktív államot ideálisnak tartó baloldalinak ugyanúgy meglehet a maga preferenciája, mint az önkorlátozó, kicsi államban hivő gazdasági jobboldalinak, ez az ideológiai választás azonban önmagában nem sorsdöntő: a leggazdagabb, legboldogabb, legélhetőbb államok között egyaránt találunk nagy és kicsi államokat, és ugyanez mondható el a legfejletlenebb országokról is. Dánia és Görögország, Svájc és Guatemala között nem a méret a fő különbség.
Az állami kapacitás a valódi mércéje a jó kormányzásnak
Amikor Magyarországon még épp csak elkezdődött a vita az állami szerepvállalás helyes mértékéről, a világban már jó ideje az állami kapacitások problémája foglalkoztatta a közpolitikáról gondolkodó társadalomtudósokat és döntéshozókat. Az állami kapacitás legegyszerűbb meghatározása: a közösségi erőforrásokat mozgósítani hivatott állam eszközei és képességei arra, hogy elérje a kitűzött céljait. Ez egyrészt az anyagi erőforrásokat jelenti, mindenekelőtt az adó- és járulékbevételeket, valamint az állami vagyont. Másrészt az emberi erőforrásokat, vagyis azon emberek összességét és képességeik minőségét, akik a szakpolitikai célok elérésére bevethetők. Végül az információs erőforrásokat, azaz hogy az állam mennyi és milyen megbízhatóságú adat feldolgozásával képes megalapozni a társadalomról szóló ismereteit, illetve javítani a döntéshozatal és a végrehajtás hatékonyságát.
Minél több pénz, jó képességű közalkalmazott, valamint becsatornázható, jó minőségű információ áll az állam rendelkezésére, annál több problémát képes hatékonyan megoldani. Nem véletlen, hogy az empirikus kutatások szerint a nagyobb állami kapacitás szorosan összefügg a gazdasági sikerességgel és a jóléttel, de még a koronavírus-járványhoz hasonló válsághelyzetek kezelésének eredményességével is. A polgárok biztonságának garantálásához, a gazdaságban rejlő erők kiteljesedéséhez, sőt a piac kiegyensúlyozott működéséhez is hatékony államra van szükség, amely egyrészt megfelelő jogi és intézményi keretet tud működtetni a gazdaság zavartalan működéséhez, másrészt jó minőségű közszolgáltatásokkal és szabályozási környezettel segíti a gazdasági szereplők tevékenységét.
