„Bármi történjék, itt vagyok melletted” – beszélgetések halálról, gyászról és szeretetről
Simonyi Balázs filmrendező, író podcastjában közéleti szereplőket, művészeket, orvosokat és betegeket kérdezett a halállal kapcsolatos történeteikről és félelmeikről. A beszélgetésekből nemrégiben könyv készült Nincs rá szó címmel.
Nyelvekben van arra szó, ha meghal a párod: özvegy leszel. Ha meghalnak a szüleid: árva vagy. De ha elveszted a gyerekedet: nincs rá szó. A gyászban megnémulunk, a halálról beszélni nem tudunk, holott mindenkit érint vagy érinteni fog – fogalmaz Simonyi az előszavában.
Azt általában tudjuk, hogyan nem szeretnénk meghalni: nem akarunk fájdalmat, kiszolgáltatva szenvedni, kórházi folyosókon eltűnni. Azt viszont sokkal kevésbé tudjuk, hogyan szeretnénk meghalni, és hogyan lehet jelen lenni valaki mellett, aki már az élete végén jár.
A podcastsorozat legtöbb interjúja a Budapest Hospice Házban készült. A beszélgetéseket 2026-ban aktualizálták és kibővítették, így jött létre a Nincs rá szó című kötet, amelyben közismert emberek, civilek, haldoklók, orvosok és hospice-szakemberek beszélnek a halálhoz fűződő viszonyukról.
Gergely Anita aneszteziológus és Kovács Mónika gyermekápoló a arról beszélt, mi a válasz arra a kérdésre: „Meg fogok halni?” Nem az, hogy „nem, te meggyógyulsz”, hanem először visszakérdeznek: „Te mit gondolsz erről, mit érzel?” – majd elkezdenek beszélgetni. Ha van rá igény, a pontos előkészítést meg tudják beszélni a nagyobbakkal, a serdülőkkel.
Arra a kérdésre, mi a legjobb, amit egy szülő gyermekének adhat, Gergely Anita azt válaszolta: a szeretet, ami abban áll, hogy őszinte vagy, és mellette vagy. Kovács Mónika szerint számíthat rád, figyelsz rá, meghallgatod, megérted. Gergely Anita hozzátette: azt mondani egy gyereknek, ha már beszél a halálról, hogy „bármi történjék, itt vagyok melletted, végig melletted leszek” – ez neki a legfontosabb.
Puzsér Róbert a gyászolóknak mondható „részvétem” szóról beszélt. Szerinte az üres frázis, pusztán udvariassági gesztus, de bármi más még rosszabb. A legtöbb, amit ilyenkor az ember tehet, hogy hallgat, lesüti a szemét, és kicsit elszégyelli magát.
Till Attila arról beszélt, apja halálának pillanatában rá zuhant-e az árvaság érzése. Elmondta: amikor anyja meghalt, olyan volt, mintha NB II-es profi futballista lett volna, most, hogy apja is elhunyt, már az NB I. Úgy fogalmazott, most ért véget a gyerekkora, amikor a szülei meghaltak, visszavonhatatlanul felnőtt lett.
Apja temetésén apja nővére mesélte el, hogy kemény volt az előző napja: ki kellett mennie a szüleikhez a temetőbe, és meg kellett vallania, hogy meghalt az öcsi. Till Attilát ez érintette meg leginkább, és ezen sírt.
