Mentálisan sérült franciát végeztek ki a londoni nagy tűzvész miatt
Az 1660-as években London volt az Angol Királyság fővárosa és legnagyobb városa, lakosságszáma mintegy 300-400 ezer fő között mozgott. A korabeli utazók ugyanakkor kihangsúlyozták London „szegényes” voltát Párizshoz viszonyítva: a házak fából készültek, a várostervezés gyakorlatilag teljesen hiányzott, a lakóházak gombamód szaporodtak. A város belseje túlzsúfolttá vált, még a római időkből származó városfalak között építkeztek. A zsúfoltság és a nem megfelelő higiénia miatt időnként súlyos járványok ütötték fel a fejüket, így a tűzvészt közvetlenül megelőzően az 1665. évi pestis, melynek London lakosságának mintegy negyede áldozatául esett.
A zsúfolt városban már a középkor folyamán is fordultak elő tűzvészek. Az 1633-as tűz jóval kisebb károkat okozott, mint a későbbi. Bár a fa építőanyag és a zsúpfedelek használatát hosszú időn keresztül tiltották, a szegényebb társadalmi rétegek kényszerűségből ezt használták lakóházaik felépítéséhez. Tégla- és kőházakat csak a gazdagok, nemesek és kereskedők engedhettek meg maguknak. A város tűzvédelmi szempontból is katasztrofális helyzetben volt: a menekülést nehezítették a városfalak, melyek mindössze nyolc kijutási pontot hagytak. A hatékony tűzoltást akadályozták a keskeny utcák, a Temze partján pedig a legszegényebbek viskói álltak, tele éghető anyagokkal, mint szurok, kátrány, kender, gyanta és len.
London helyzetét tovább bonyolította, hogy a városvezetés és az uralkodó kifejezetten ellenséges viszonyban voltak egymással. Az angol polgári forradalom idején London a köztársasági eszme egyik bástyája volt, emiatt a városvezetés a tűzvész alatt visszautasította a király és az angol hadsereg segítségét. Mire II. Károly angol király erőszakkal átvette az irányítást a polgármestertől, a tűzvész már visszafordíthatatlanul tombolt.
1666. szeptember 2-án éjfél után tűz ütött ki egy helyi pék, Thomas Farriner helyiségében, a Pudding Lane-en, mert egy kemencét nem oltottak el megfelelően. A tűz az alsó szinten terjedt szét, a pék családjával együtt az emeleten rekedt, és a szomszéd ház ablakán keresztül menekültek meg. Egy szolgálólány hátramaradt, ő lett a tűzvész első áldozata. Farriner és családja túlélték a tűzvészt, és később újraépítették a pékséget. Októberben Farriner aláírt egy petíciót, melyben hamisan vádoltak meg egy francia lakost, Robert Hubertet a tűz szándékos elindításával.
Mikor a tűzoltók kiértek, már a környező épületek is lángokban álltak. Megállapították, hogy a tűzvész megfékezésére több épületet is le kellene rombolni, ehhez azonban a tulajdonosok nem járultak hozzá. A londoni főpolgármester a következő megállapítást tette: „Ugyan! Egy nő is el tudná oltani!” A városvezetés határozatlanságának köszönhetően másnap reggelre már mintegy 300 épület állt lángokban. A király javasolta a királyi testőrség bevetését, de a főpolgármester erről hallani sem akart. Vasárnap estére a tűz tűzviharrá vált. A tűzvész súlyos társadalmi problémákra is rávilágított: elterjedt a pletyka, mely szerint a pusztításért az akkori 50 ezer holland és francia bevándorló felelős, így zavargások törtek ki, és külföldieket lincseltek meg a városban. A zavargást csak a királyi testőrségnek sikerült megfékeznie.
A négy napig tomboló tűzvész mérhetetlen károkat okozott. Több mint tízezer épület vált a lángok martalékává, 87 plébániatemplom, a Royal Exchange, egy börtön, a postahivatal, de a város három kapuja is megsemmisült. Az anyagi kár mértékét legalább 10 millió fontra becsülték. A halálos áldozatok pontos számát sosem rögzítették; a hivatalos jelentések mindössze hat lakos haláláról tesznek említést, a valódi szám azonban több százra vagy akár több ezerre rúghatott. A halottak számát növelte az ideiglenes menekülttáborokban uralkodó áldatlan helyzet: a hideg őszi időjárás következtében többen megfagytak, vagy járványos megbetegedéseknek estek áldozatul.
A tűzvész által előidézett válság a társadalom több frusztrációját is felszínre hozta. Ennek legjobb példája a francia órásmester, Robert Hubert elítélése volt. Hubert mentálisan sérült volt, így készséggel bevallott minden vádat, melyet a szájába adtak. Beismerte, hogy maga a római pápa bérelte fel London felégetésére, a vádat a bíróság megalapozottnak látta, így Hubertet felakasztották. Csak kivégzése után derült ki, hogy valójában a tűzvész kezdete után érkezett Londonba. Az ügy jól érzékeltette a londoniak xenofóbiáját és katolikusellenességét, melyhez a katolikusbarát Károllyal szembeni antipátia is hozzájárult.
Paradox módon a tűzvésznek volt pozitív hozadéka is: soha többé nem fordult elő Londonban pestisjárvány, vélhetően azért, mert a tűz végzett a betegséget terjesztő patkányok és bolhák jelentős részével. A város újjáépítése pedig lehetőséget adott egy modernebb városkép kialakítására.
